Ma október hetedike van, ami azt jelenti, hogy már egy hónapom sincs a harmincadik születésnapomig. Tehát jelenleg huszonkilenc éves vagyok, és a magam huszonkilenc évével azzal az érzéssel ébredtem reggel, hogy jobb lett volna, ha fel sem kelek. Agonizáltam pár percig az ágyban, arra gondolva, hogy eljött egy újabb értelmetlen nap, ami jóformán még el sem kezdődött, én mégis azt várom, hogy vége legyen. Minden nap ezt várom. Hogy teljen az idő, miközben gyűlölöm, hogy telik. Várom, hogy pörögjenek a percek, órák, napok, mert minden nap ugyanolyan, minden pillanat kilátástalan, monoton, unalmas, és a néma házban ülni, miközben senki sem szól hozzám – mert nincs, ki szóljon –, napról napa egyre elviselhetetlenebb. Még jó, hogy itt van nekem a kutya. Legalább leköt valamennyire és gyógyítja a lelkem, csak az a kár, hogy nem tud beszélni. Néha jólesne csak úgy pár szót váltani valakivel, a semmiről… Másrészről viszont gyűlölöm, hogy telik ez a fránya idő, mert minden monoton, elviselhetet