Ma október hetedike van, ami azt jelenti, hogy már egy hónapom sincs a harmincadik születésnapomig. Tehát jelenleg huszonkilenc éves vagyok, és a magam huszonkilenc évével azzal az érzéssel ébredtem reggel, hogy jobb lett volna, ha fel sem kelek. Agonizáltam pár percig az ágyban, arra gondolva, hogy eljött egy újabb értelmetlen nap, ami jóformán még el sem kezdődött, én mégis azt várom, hogy vége legyen. Minden nap ezt várom. Hogy teljen az idő, miközben gyűlölöm, hogy telik. Várom, hogy pörögjenek a percek, órák, napok, mert minden nap ugyanolyan, minden pillanat kilátástalan, monoton, unalmas, és a néma házban ülni, miközben senki sem szól hozzám – mert nincs, ki szóljon –, napról napa egyre elviselhetetlenebb. Még jó, hogy itt van nekem a kutya. Legalább leköt valamennyire és gyógyítja a lelkem, csak az a kár, hogy nem tud beszélni. Néha jólesne csak úgy pár szót váltani valakivel, a semmiről… Másrészről viszont gyűlölöm, hogy telik ez a fránya idő, mert minden monoton, elviselhetetlen nappal, ami este véget ér, egyre kevesebb és kevesebb időm van arra, hogy éljek. Hogy kihozzak valamit az életemből, hogy megteremtsem azt az anyagi- és létbiztonságot, amit harmincévesen már óhajt az ember.
Lehet bölcselkedni, persze, és fennhangon hirdetni, hogy a pénz nem boldogít, és az egyetlen, ami számít, az a családi szeretet. Csak éppen a család, mint olyan, nehezen funkcionál, ha üres a persely. Sőt, kezdjük azzal, hogy sok esetben létre sem jön. Végtére is, egy randevúra sem mehet el az ember üres bukszával, még akkor sem, ha nő, nemhogy még családot alapítson a semmire. De hát ez nyilván csak hiszti. Egy önző, feminista picsa hisztije, aki kifogásokat keres arra, hogy miért ne szülje tele a világot gyerekekkel. Mert hát az lenne a dolgom, nem? Ebben a fantasztikus, keresztény-erkölcsrend szerint létező országban gyerekgyártó-manufaktúrát kellene üzemeltetnem, és jobb lenne, a méhem járna, nem a szám. Mit ide anyagi biztonság? Mit ide kiegyensúlyozott, mentálisan rendben lévő szülőpár? Régen is felnőttek a gyerekek, tízen-tizenöten is egy családban. Egy tányér krumplislaskát úgyis kiszorít az ember valahogy minden porontynak, a kicsik meg hordhatják majd a nagyok levetett ruháit. A lyuggatott-szaggatott úgyis divat mostanság.
Egyébként is, micsoda töketlen férfi az, aki nem tud eltartani egy óvodát? Ez is azért van, mert nem volt katona. Amúgy is, elkényeztették, és a feminista anyja ahelyett, hogy életre nevelte volna, azzal volt elfoglalva, hogy pénzt hozzon haza a családi kasszába. Biztos mennének üdülni a horvát tengerpartra, pf! A férfiatlan, mihaszna apja pedig, aki ezt a förtelmet hagyta, nem tanította meg neki, hogy az élet abból áll, hogy látástól-vakulásig kell dolgozni a betevőért. Bezzeg régen, mikor a férfi férfi volt, a nő meg nő… Akkor aztán mindenki tudta a dolgát és senkinek nem voltak olyan irreális elvárásai, mint az anyagi létbiztonság és a szeretett munkában való kiteljesedés.
Na, de hát nekem ezzel úgysem kell foglalkoznom. Nekem egyik sem lesz sosem. Sem családom, sem biztos megélhetési forrásom. Nyilván azért, mert ez nekem annyira kényelmes. Mert én így akarom. Én önző feminista vagyok, emellett beteges-értékrendben élő, nyugati-gondolkodású libernyák. Én nem vagyok ember. Nem vágyok arra, hogy legyen egy szerető párom, hogy gyermekeim szülessenek, és persze arra sem, hogy ezt a soha meg nem születhető családot biztonságban tudjam. Mindenféle biztonságban, legyen az lelki vagy anyagi…
Komolyan, néha bánom, hogy otthagytam a közmunkát, és meg mertem engedni magamnak azt a pimaszságot, hogy egy „normális” munkahelyen helyezkedjek el, kelet-magyarországi viszonylatban gondolkodva kielégítő munkabérért. Én nagyravágyó, pénz-orientált, feminista izé azt mertem hinni, hogy diplomásként dolgozhatok diplomás bérért, végezhetek „elit” munkát és még az iskolapadba is újra beülhetek, hogy több és jobb legyek. Fúj! Hogy volt merszem? Meg is kaptam érte a magamét a sorstól: Leépítettek, mert itt a vírus, mind meghalunk. „Sokat akar a szarka, de nem bírja a farka” – tartja a mondás. Jobb lett volna, okulok a népi bölcsességből, és végigevickélek az életen szépen, takarosan. A kicsi is jó, nem? Azt is becsülni kell. Minek is akarnék olyan munkát, olyan bért, olyan életet, amiért iskolás éveim során megdolgoztam és küzdöttem?
Amúgy is, mi az a diploma? Pf! Hát hajigálják az utcán, az emberek meg szaladgálnak előle, nehogy véletlenül fejbe vágják őket eggyel, annyira keveset ér. Ez utóbbival mondjuk egyet kell értenem. Valóban lószart sem ér, ha az ember Sötét-Bihar legmélyebb bugyrában tanyázik, és nincs rá anyagi fedezete, hogy kirobbanjon a kisfalusi közegből. (Ó, már megint az a fránya pénz!) Tudvalevő ugyanis, hogy városon nem kell a vidékről ingázó. Az rizikós, mert majd úgysem ér be időben, mindig késni fog. Egyébként is, az utazási költségét is meg kell téríteni, ami már egy fél fizetés. Drága az a szaros bérlet, és a benzin sem olcsó, de hát meg kell fizetni a MÁV-nak az elsőosztályú szolgáltatást, meg az utak is pöpecebbek, mint a német autópálya. Ezek pedig pénzbe kerülnek, na!
Jó-jó! Ne hazudjunk ilyen nagyot! Mármint a vidéki melósokat illetően. Van ám lehetőséged bekerülni városi munkára, ha az izéd, a kicsodád, esetleg a micsodád ismeri a valakinek az akárkicsodáját, egy szóval van „csókod”. Meg persze az sem hátrány, ha erőd teljében lévő fiatal férfi vagy, és megelégszel a rabszolgamunkával minimálért. Vállalj több műszakot, zavard össze a szervezeted, tedd tönkre magad, adj bele apait-anyait, épülj le mentálisan, mert gyorsan le kell rokkannod, hogy újak jöhessenek a helyedbe. A gazdaságnak pörögnie kell, nem lehet az országban munkanélküli! Csak arra azért vigyázz, hogy halj meg gyorsan, jó? Nincs itt szükség munkaképtelen rokkantakra. Bízd rá magad az egészségügyre, majd ők készségesen segítenek. Végtére is, ők is így dolgoznak napról-napra, már tudják, mi a dörgés.
De nő inkább ne legyél. Iskolázott nő főleg ne, mert abból van elég a városon, majd ők dolgoznak helyetted. Harmincas nő pedig főleg-főleg ne, mert majd úgyis elmész szülni. Egyértelműen azért tanultad végig az életed és azért küzdöttél a munkahelyedért, hogy rövid időn belül megpattanj és a szaros pelusokból építgesd tovább az áhított egzisztenciádat, nehogy véletlenül anyagi létbiztonságba érkezhessen egyszer a majdani gyermeked. Aj, már! Az olyan mérgező, nyugatias gondolkodásra utalna. Ne legyél ekkora anti-keresztény feminista! Ha pedig már megérkezett a poronty, esetleg több is érkezett, akkor végképp ne akarj dolgozni. Egyrészt az a dolgod, hogy gyereket nevelj. Másrészről pedig, hogy is gondolod, hogy kell egy olyan munkavállaló, aki sosem tud majd bejönni a munkahelyére? Mert törvényszerű, ezt nyilván te is belátod, hogy a gyerekek folyton betegek. Évi háromszázhatvanöt napból úgy minimum háromszáznegyvenötöt, és rajtad kívül nincs senki, aki otthon ülhetne velük. Ja, hogy szüleid is vannak? Az biza baj, mert utánuk is járni kell majd, igaz? Öregednek, gyengülnek, sok a gond velük… Nagyszüleid élnek még?
Igen, élnek, és nem járok utánuk. Épp ellenkezőleg! Ők azok, akik még utánam szaladgálnak, és minden erejükkel megpróbálnak segíteni. Anyukám is köszöni, jól van. Legalábbis szerintem. Úgy valamennyire… Nem igazán tudom megítélni, tekintve, hogy lényegében csak aludni jár haza, mert magára vállalta a jóléti állam szerepét, és dacára annak, hogy lassan harminc leszek, még mindig az ő jóvoltából kerül a tányéromba az étel. Főzni mondjuk tudok, csinálom is minden nap a negyedik és ötödik motivációs levél megírása között. Mert hát mégsem járja, hogy ugyanazt küldjem el mindenhova. Specifikusan kell írni, kérem szépen! Mindig az adott álláshirdetésnek megfelelően. Minimum napi négy-öt órát el kell baszni rá, azt azért illik, hogy aztán annyira se méltassanak, hogy egy válaszüzenetben elutasítsanak.
Jó, az Aldi legalább megtette. Nagyon csinos körüzenetben közölték, hogy nincsenek meg a megfelelő kompetenciáim a pénztáros állás betöltéséhez. Hülye vagyok „bótosnak”. Ezt el kell fogadni, na! Ó, és a Baptista Tevékeny Szeretet Szolgálat is megtisztelt egy hasonló válaszüzenettel. Náluk diszpécsernek nem voltam jó. Mondjuk, nem írtam bele a CV-mbe, hogy tudok beszélni magyarul. Talán ez lehetett a hiba. Legközelebb majd figyelek rá, és kiegészítem az „Egyéb készségek és képességek” részt a magyar nyelv anyanyelvi szintű ismeretével. Az angol a mai világban már nem elég, úgyhogy minimum hármat-négyet még illendő mellé megtanulni, és akkor százhúszért elmehetsz ügyfélszolgálatosnak valami külföldi hiper-szuper cég helyi leányvállalatához. Az a havi százhúsz pedig bőséges visszatérítése annak a pénznek és energiának, amit abba fektettél, hogy édes anyanyelveden kívül több nyelven is tudj makogni. Mert hát kis hazánkban olyan jó az idegennyelv oktatás, hogy ihaj…
Csaknem olyan jó, mint a szakmunkásképzés. Én is akartam jelentkezni CNC esztergályos tanfolyamra, mert abból sokat keresnek, mondom, miért ne? Gondoltam, a munkaügyin keresztül megcsinálom, és még pénzt is kapok érte. Jó, segélyt, de hát becsüljük a kicsit is, és tapsoljunk, hogy közben még ki is taníttatnak. Az mondjuk már mellékes, hogy a saját adónkon… Ilyenekkel nem foglalkozunk, mert tapsolnunk kell, és elhinni, hogy ezt ingyen kapjuk, mert olyan hű, de fontosak vagyunk annak az országnak, amit gyarapítani próbálnánk. De sajnos a munkaügyis hölgy szembe röhögött, majd közölte velem, hogy egyetlen tanfolyam sem indul, én meg főleg ne gondolkodjak ilyenekben, mert nekik azokat kell támogatniuk, akik nem tudnak elhelyezkedni. Ahogy ezt nagy mosollyal az arcán közölte velem, amit még a maszkja alatt is láttam, nekem csak egyetlen gondolat pörgött a fejemben: Szerinted én mi a kurva anyám picsáját keresek itt? Saját költségemen bejöttem melegedni és beszélgetni, vagy mi?
Na, mindegy. Ez lényegében nem az ő hibája. Ő csak egy alkalmazott, aki örül, hogy jelenleg a másik oldalon ülhet. De akkor ki a hibás? Én? Te? Mi mindannyian? A kormány? A világ? Anyám, amiért megszült? Nem tudom, erre még nem találtam meg a választ. Majd két motivációs levél között szusszanásként elgondolkodom rajta…
Lehet bölcselkedni, persze, és fennhangon hirdetni, hogy a pénz nem boldogít, és az egyetlen, ami számít, az a családi szeretet. Csak éppen a család, mint olyan, nehezen funkcionál, ha üres a persely. Sőt, kezdjük azzal, hogy sok esetben létre sem jön. Végtére is, egy randevúra sem mehet el az ember üres bukszával, még akkor sem, ha nő, nemhogy még családot alapítson a semmire. De hát ez nyilván csak hiszti. Egy önző, feminista picsa hisztije, aki kifogásokat keres arra, hogy miért ne szülje tele a világot gyerekekkel. Mert hát az lenne a dolgom, nem? Ebben a fantasztikus, keresztény-erkölcsrend szerint létező országban gyerekgyártó-manufaktúrát kellene üzemeltetnem, és jobb lenne, a méhem járna, nem a szám. Mit ide anyagi biztonság? Mit ide kiegyensúlyozott, mentálisan rendben lévő szülőpár? Régen is felnőttek a gyerekek, tízen-tizenöten is egy családban. Egy tányér krumplislaskát úgyis kiszorít az ember valahogy minden porontynak, a kicsik meg hordhatják majd a nagyok levetett ruháit. A lyuggatott-szaggatott úgyis divat mostanság.
Egyébként is, micsoda töketlen férfi az, aki nem tud eltartani egy óvodát? Ez is azért van, mert nem volt katona. Amúgy is, elkényeztették, és a feminista anyja ahelyett, hogy életre nevelte volna, azzal volt elfoglalva, hogy pénzt hozzon haza a családi kasszába. Biztos mennének üdülni a horvát tengerpartra, pf! A férfiatlan, mihaszna apja pedig, aki ezt a förtelmet hagyta, nem tanította meg neki, hogy az élet abból áll, hogy látástól-vakulásig kell dolgozni a betevőért. Bezzeg régen, mikor a férfi férfi volt, a nő meg nő… Akkor aztán mindenki tudta a dolgát és senkinek nem voltak olyan irreális elvárásai, mint az anyagi létbiztonság és a szeretett munkában való kiteljesedés.
Na, de hát nekem ezzel úgysem kell foglalkoznom. Nekem egyik sem lesz sosem. Sem családom, sem biztos megélhetési forrásom. Nyilván azért, mert ez nekem annyira kényelmes. Mert én így akarom. Én önző feminista vagyok, emellett beteges-értékrendben élő, nyugati-gondolkodású libernyák. Én nem vagyok ember. Nem vágyok arra, hogy legyen egy szerető párom, hogy gyermekeim szülessenek, és persze arra sem, hogy ezt a soha meg nem születhető családot biztonságban tudjam. Mindenféle biztonságban, legyen az lelki vagy anyagi…
Komolyan, néha bánom, hogy otthagytam a közmunkát, és meg mertem engedni magamnak azt a pimaszságot, hogy egy „normális” munkahelyen helyezkedjek el, kelet-magyarországi viszonylatban gondolkodva kielégítő munkabérért. Én nagyravágyó, pénz-orientált, feminista izé azt mertem hinni, hogy diplomásként dolgozhatok diplomás bérért, végezhetek „elit” munkát és még az iskolapadba is újra beülhetek, hogy több és jobb legyek. Fúj! Hogy volt merszem? Meg is kaptam érte a magamét a sorstól: Leépítettek, mert itt a vírus, mind meghalunk. „Sokat akar a szarka, de nem bírja a farka” – tartja a mondás. Jobb lett volna, okulok a népi bölcsességből, és végigevickélek az életen szépen, takarosan. A kicsi is jó, nem? Azt is becsülni kell. Minek is akarnék olyan munkát, olyan bért, olyan életet, amiért iskolás éveim során megdolgoztam és küzdöttem?
Amúgy is, mi az a diploma? Pf! Hát hajigálják az utcán, az emberek meg szaladgálnak előle, nehogy véletlenül fejbe vágják őket eggyel, annyira keveset ér. Ez utóbbival mondjuk egyet kell értenem. Valóban lószart sem ér, ha az ember Sötét-Bihar legmélyebb bugyrában tanyázik, és nincs rá anyagi fedezete, hogy kirobbanjon a kisfalusi közegből. (Ó, már megint az a fránya pénz!) Tudvalevő ugyanis, hogy városon nem kell a vidékről ingázó. Az rizikós, mert majd úgysem ér be időben, mindig késni fog. Egyébként is, az utazási költségét is meg kell téríteni, ami már egy fél fizetés. Drága az a szaros bérlet, és a benzin sem olcsó, de hát meg kell fizetni a MÁV-nak az elsőosztályú szolgáltatást, meg az utak is pöpecebbek, mint a német autópálya. Ezek pedig pénzbe kerülnek, na!
Jó-jó! Ne hazudjunk ilyen nagyot! Mármint a vidéki melósokat illetően. Van ám lehetőséged bekerülni városi munkára, ha az izéd, a kicsodád, esetleg a micsodád ismeri a valakinek az akárkicsodáját, egy szóval van „csókod”. Meg persze az sem hátrány, ha erőd teljében lévő fiatal férfi vagy, és megelégszel a rabszolgamunkával minimálért. Vállalj több műszakot, zavard össze a szervezeted, tedd tönkre magad, adj bele apait-anyait, épülj le mentálisan, mert gyorsan le kell rokkannod, hogy újak jöhessenek a helyedbe. A gazdaságnak pörögnie kell, nem lehet az országban munkanélküli! Csak arra azért vigyázz, hogy halj meg gyorsan, jó? Nincs itt szükség munkaképtelen rokkantakra. Bízd rá magad az egészségügyre, majd ők készségesen segítenek. Végtére is, ők is így dolgoznak napról-napra, már tudják, mi a dörgés.
De nő inkább ne legyél. Iskolázott nő főleg ne, mert abból van elég a városon, majd ők dolgoznak helyetted. Harmincas nő pedig főleg-főleg ne, mert majd úgyis elmész szülni. Egyértelműen azért tanultad végig az életed és azért küzdöttél a munkahelyedért, hogy rövid időn belül megpattanj és a szaros pelusokból építgesd tovább az áhított egzisztenciádat, nehogy véletlenül anyagi létbiztonságba érkezhessen egyszer a majdani gyermeked. Aj, már! Az olyan mérgező, nyugatias gondolkodásra utalna. Ne legyél ekkora anti-keresztény feminista! Ha pedig már megérkezett a poronty, esetleg több is érkezett, akkor végképp ne akarj dolgozni. Egyrészt az a dolgod, hogy gyereket nevelj. Másrészről pedig, hogy is gondolod, hogy kell egy olyan munkavállaló, aki sosem tud majd bejönni a munkahelyére? Mert törvényszerű, ezt nyilván te is belátod, hogy a gyerekek folyton betegek. Évi háromszázhatvanöt napból úgy minimum háromszáznegyvenötöt, és rajtad kívül nincs senki, aki otthon ülhetne velük. Ja, hogy szüleid is vannak? Az biza baj, mert utánuk is járni kell majd, igaz? Öregednek, gyengülnek, sok a gond velük… Nagyszüleid élnek még?
Igen, élnek, és nem járok utánuk. Épp ellenkezőleg! Ők azok, akik még utánam szaladgálnak, és minden erejükkel megpróbálnak segíteni. Anyukám is köszöni, jól van. Legalábbis szerintem. Úgy valamennyire… Nem igazán tudom megítélni, tekintve, hogy lényegében csak aludni jár haza, mert magára vállalta a jóléti állam szerepét, és dacára annak, hogy lassan harminc leszek, még mindig az ő jóvoltából kerül a tányéromba az étel. Főzni mondjuk tudok, csinálom is minden nap a negyedik és ötödik motivációs levél megírása között. Mert hát mégsem járja, hogy ugyanazt küldjem el mindenhova. Specifikusan kell írni, kérem szépen! Mindig az adott álláshirdetésnek megfelelően. Minimum napi négy-öt órát el kell baszni rá, azt azért illik, hogy aztán annyira se méltassanak, hogy egy válaszüzenetben elutasítsanak.
Jó, az Aldi legalább megtette. Nagyon csinos körüzenetben közölték, hogy nincsenek meg a megfelelő kompetenciáim a pénztáros állás betöltéséhez. Hülye vagyok „bótosnak”. Ezt el kell fogadni, na! Ó, és a Baptista Tevékeny Szeretet Szolgálat is megtisztelt egy hasonló válaszüzenettel. Náluk diszpécsernek nem voltam jó. Mondjuk, nem írtam bele a CV-mbe, hogy tudok beszélni magyarul. Talán ez lehetett a hiba. Legközelebb majd figyelek rá, és kiegészítem az „Egyéb készségek és képességek” részt a magyar nyelv anyanyelvi szintű ismeretével. Az angol a mai világban már nem elég, úgyhogy minimum hármat-négyet még illendő mellé megtanulni, és akkor százhúszért elmehetsz ügyfélszolgálatosnak valami külföldi hiper-szuper cég helyi leányvállalatához. Az a havi százhúsz pedig bőséges visszatérítése annak a pénznek és energiának, amit abba fektettél, hogy édes anyanyelveden kívül több nyelven is tudj makogni. Mert hát kis hazánkban olyan jó az idegennyelv oktatás, hogy ihaj…
Csaknem olyan jó, mint a szakmunkásképzés. Én is akartam jelentkezni CNC esztergályos tanfolyamra, mert abból sokat keresnek, mondom, miért ne? Gondoltam, a munkaügyin keresztül megcsinálom, és még pénzt is kapok érte. Jó, segélyt, de hát becsüljük a kicsit is, és tapsoljunk, hogy közben még ki is taníttatnak. Az mondjuk már mellékes, hogy a saját adónkon… Ilyenekkel nem foglalkozunk, mert tapsolnunk kell, és elhinni, hogy ezt ingyen kapjuk, mert olyan hű, de fontosak vagyunk annak az országnak, amit gyarapítani próbálnánk. De sajnos a munkaügyis hölgy szembe röhögött, majd közölte velem, hogy egyetlen tanfolyam sem indul, én meg főleg ne gondolkodjak ilyenekben, mert nekik azokat kell támogatniuk, akik nem tudnak elhelyezkedni. Ahogy ezt nagy mosollyal az arcán közölte velem, amit még a maszkja alatt is láttam, nekem csak egyetlen gondolat pörgött a fejemben: Szerinted én mi a kurva anyám picsáját keresek itt? Saját költségemen bejöttem melegedni és beszélgetni, vagy mi?
Na, mindegy. Ez lényegében nem az ő hibája. Ő csak egy alkalmazott, aki örül, hogy jelenleg a másik oldalon ülhet. De akkor ki a hibás? Én? Te? Mi mindannyian? A kormány? A világ? Anyám, amiért megszült? Nem tudom, erre még nem találtam meg a választ. Majd két motivációs levél között szusszanásként elgondolkodom rajta…
Megjegyzések
Megjegyzés küldése